Addig küzdöttem, hogy lefogyjak, amíg megtanultam szeretni a testemet

Középiskola óta mindig túlsúlyos vagyok, és nem voltam igazán rendben a testemmel - például egyáltalán nem. Csak utáltam a testem kinézetét egész idő alatt, és elég nagy küzdelem volt számomra az évek során lefogyni. De annak ellenére, hogy sok kísérlet volt, soha nem sikerült igazán lefogynom, amíg meg nem tanultam, hogyan kell szeretni a testemet.

Már nem gyűlöletből próbáltam lefogyni - szeretetből tettem. Másképp kezdtem gondolkodni a testemen, és ahelyett, hogy modelleket és hírességeket néztem volna, és összehasonlítottam volna testemet az övékkel, megváltoztattam a gondolkodásmódomat. Elkezdtem gondolkodni azon, mennyire vagyok megáldva, hogy gyönyörű testem van, amely képes mozogni, tud járni és futni, és milyen boldog vagyok, hogy megvan; Hagytam, hogy ez legyen a motívumom.

Szeretni kezdtem a görbéimet és azt, hogy milyen nőiesen néz ki a testem. Ránéztem olyan emberekre, mint Ashley Graham és Adele, és arra, hogy milyen magabiztosan járkáltak görbe testükkel, teljesen gyönyörűnek tűnve.

Rájöttem, mennyire negatívan gondolkodom, és ez a gondolkodásmód mennyire hátráltat. Korábban azt hittem, hogy nem mehetek edzőterembe, amíg nem fogyok le, mert egyszerűen nem nézek ki ott. Aggódtam, hogy az emberek rám bámulnak, de aztán más módon kezdtem gondolkodni rajta: Mi van, ha a túlsúlyos lány lenni az edzőteremben valójában inspiráló dolog? Mi van, ha odakinn lenni és a lehető legjobban próbálkozni, valójában valami nagyon tisztelt és semmi szégyenkezni való?

Rájöttem, hogy a testemmel kapcsolatos negatív gondolataim mennyire váltak legrosszabb ellenségemmé. Hogy az önszeretetem hiánya miért okozott ennyi küzdelmet.

Kezdtem megérteni, hogy gondolataink mennyire képesek megváltoztatni az életünket és azt, ahogyan önmagunkat látjuk. Milyen időnként legrosszabb zaklatóink és kritikusaink lehetünk, amikor néha csak a saját önszeretetünkre és a belülről való elfogadásra van szükségünk.