CRITIC VÁLASZTÁSA/Klasszikus CD-k; Stílusos hendeli fogyás

Bach idiómája, amire gyakran hivatkoznak, minden közegben, bármilyen léptékben jól működik. Kevesen javasolják ugyanezt Handelről, de bárkinek a zenéjének a létrehozása óta drasztikusabb változásokat kellett átélnie az előadás stílusában, mint a Handelét?

Egy évszázaddal ezelőtt angolok ezrei dübörögtek a Kristálypalotában - két évszázaddal ezelőtt, csupán Handel halála után évtizedekkel a Westminster-apátság tömegei -, aminek fenségesnek tűnhetett. Most, Oprah Winfrey ezen az oldalán a legcsodálatosabb fogyásban az eredeti erőket utánzó elit osztagok tartományává vált. Az ilyen előadások, bár egyáltalán nem bizonyíthatóan „hitelesek”, gyakran valóban stílusosan hangzanak, olyannyira, hogy Handel időnként a korabeli hangszerek használatának tűnt elsődleges haszonélvezőnek.

Külön öröm hallani Roger Norringtonot és a londoni klasszikus játékosokat, ahol valódi jót tehetnek, a Handel „Vízzene” és „Zene a királyi tűzijátékhoz” (Virgin Veritas 45265; CD) c. Csodálatosan képzett játékosok az antik hangszereken, és Mr. Norrington úgy tűnik, hogy inkább hajlandó lélegezni, kifejezni és megfogalmazni ezt a repertoárt, mint hitelesítő keresztes hadjáratának távolabbi pontjain.

Mondjuk Brahms és Wagner zenéjében úgy tűnik, hogy Norrington fő gondja az, hogy pontokat tegyen, szükség esetén puszta perverzitás révén. Itt zenél, szellemességgel és ékesszólással.

Nem mintha tudományos poggyász nélkül ment volna vissza a barokkba. Norrington úr a „Vízzene” 18 tételét két lakosztályban kínálja (F és D) a hagyományos három (F, D és G) helyett történelmi okokból, Anthony Hicks handeli hatóság jegyzeteiben felvázolva. De a zeneiség finom áramlása, a játékosok és a karmesterek spontaneitásának érzékével mindezt meggyőzővé teszi.

A „Messiás” csak a legritkább kiegészítő változatát nevezhetjük elengedhetetlennek a jelenlegi, népes katalógus számára. Masaaki Suzuki és a Bach Collegium Japan új felvétele (Bis CD-891/2; két CD) elsősorban érdekes, mint lehetőség arra, hogy bepillantást nyerjen az ázsiai nyugati előadó-gyakorlati mozgalom valószínűtlen előrehaladásába.

Nem mintha a felvétel bármilyen módon hiányos lenne; jobb, mint számos antikvárium. Ezek egyike sem fogja meglepni azokat a hallgatókat, akik a felvételek áradatába merültek (főleg Bach, Carl Philipp Emanuel, valamint Johann Sebastian). Bis ezeket az előadókat adta ki az elmúlt években.

Suzuki úr egy rövid bibliai olvasattal nyit, és úgy tűnik, általában hajlandó a valódi vallási jelentőséget keresni a színháziasság helyett. Az annotációk meglehetősen "energikus és Bach-szerű intenzitásra" utalnak előadásában, kezdve a nyitó Szimfóniával.

Suzuki úr olvasatát Handel 1753-ban, a Covent Gardenben bemutatott bemutatására alapozza, de úgy tűnik, hogy nem kényszerül dogmatikusan a jelzésre. A Bach Collegium hangszeresei általában kiválóak, a kórus feltűnően jól kezeli az angol szöveget. Az énekes szólisták, japán és angol énekesek keveréke, szintén lenyűgözőek.

A kontratenor, Yoshikazu Mera igazi lelet egy korlátozott nemzetközi piacon. John Elwes erős, tiszta tenor. Mint néhány Bach-felvételen, Midori Suzuki is szépen énekli a szopránrészeket, ha néha kissé vékonyan is. David Thomas, a régizene brit felvételeiből ismerős basszusgitár, itt a szokásosnál kissé gyengébb hangvételű és hangnemű.

Összességében elmondható, hogy ez nem egy váratlan forrásból származó aljas teljesítmény.

Az, hogy Anglia milyen messze jutott a viktoriánus elephantiasistól ebben a repertoárban, kiderül az egyik legjobb régizene-kórus, a tizenhatos nevéből. Mindössze néggyel bővülve a csoporthoz csatlakozik a Harmónia és Feltalálás Szimfóniája, és igazgatója, Harry Christophers vezeti egy másik nagyszerű Handel-oratórium, a "Samson" új beszámolójában (Collins Classics 70382; három CD).

Ebben a műben az előadás valóban színházi jellegű, olyannyira, hogy az elmúlt évtizedekben sokat rendeztek, főleg 1986-ban a Metropolitan Operában, Jon Vickers főszerepben. Thomas Randle, az itteni Sámson ehhez képest óhatatlanul kisméretűnek tűnik, de tenora vonzó, ábrázolása befolyásolja. A többi remek szólista között Dalynak szerepel Lynda Russell.

Általánosságban a megközelítés az uralkodó brit korabeli előadás stílusát és eleganciáját szemlélteti. Bár időnként sajnálatosnak tűnt, hogy ezt a stílust mennyire fogadták el nemzetközi szabványként, Mr. Christophers itt rengeteg teret enged minden fél kifejező képességének. Anthony Hicks megint megadja az annotációkat, valamivel kevesebbet állítva, mint a külső csomagolás, amely bemutatja a mű "első teljes barokk felvételét". "Az eredeti 1743-as szöveget többnyire helyreállították" - számol be, és ott nyújtja a fejfedést, ahol vitathatatlanul szükség van rá.